Ha nem lenne blogom, akkor biztos szeretnék egyet, ahol paradoxonokkal foglalkozhatnék. ;)

Nem marad más, itt kell ezt felhoznom.

Roger Sanchez - Another Chance:

Klipelemzés következik.

Mit akar ez a lány a nagy szívével? Egy optimista, nyílt, vidám lány, csak szeretné magát jól érezni, kedvesnek lenni az emberekkel, beszélgetni, mosolyogni.

Senki sem nézi jó szemmel. Senki sem örül neki, problémákba ütközik. "Túl nagy!" - mondja a szívére a taxis. Mondják mások is.

Nem szomorú, mikor összemegy? Ő is szomorú lesz, a buszon már csak bámul, ahogy őt is bámulják. Elkezd hasonulni a többiekhez.

Egész elesett, mikor már csak támasztja a falat, a szíve elképesztően kicsi a kezdetekhez képest. Jön a srác, segítséget ajánl fel. Lehet ez csak egy udvarias gesztus, de álljunk meg egy szóra! Akkor megy oda hozzá valaki, és szólítja meg kedvesen, mikor láthatóan maga alatt van. Így megy ez a mai világban? És ha nem lenne szép lány?

(Ciki, de nem értem teljesen, miről beszélnek, úgyhogy ugrom, de azért az tiszta, hogy elmennek kávézni.)

Kávéznak, jól érzik magukat, a szív marad ugyanakkora, hazakíséri a srác, "Még találkozunk!"

Másnap reggel mitől lett megint ekkora a lány szíve? Miért ijedt meg ettől a fiú? Lehet, azt hiszi, hogy máris "szerelmes" lett belé a lány, és ez azért tényleg furcsa, nem kéne? Ez érthető lenne, de nem biztos, hogy ez a helyzet, bár az ajtón kilépve arra néz a lány, amerre a srác este elment.

Az is lehet, hogy reményt kapott, hogy igen, vannak még jószívű emberek, mint amilyen ő, és őket keresi. Beletorkollunk egy hurokba, ugyanott vagyunk, ahol a klipet elkezdtük.

Elképzelhető, hogy nem tudja magát megtagadni a lány: mindegy, hogy van-e valaki, aki táplálja a hitét, minden nap ekkora jó szívvel kel fel, aztán estére mindig meghal egy kicsit.

De meddig folytathatja ezt?

Ez a paradoxon itt: ugye, milyen jó az utcán rámosolyogni emberekre, és ezt visszakapni? Mert pl. megpróbáltunk kitérni egymás útjából, csak épp mindig egy irányba. Vagy éppenhogy elsőre sikerült kitérni, és ennek örülünk. Odaadni a fölösleges reklámszatyrunkat annak, aki elfelejtett venni a pénztárnál a boltban. Vagy csak úgy... Én például ma egész el is felejtettem, mennyit fizettem a postáskisasszonynak, hogy széttépje a sárga, perforált papírokat nekem, mikor utána egy ismeretlennel egymásra mosolyogtunk. :)

Ha ez ilyen jó, akkor miért nézünk mégis furcsán a vidám emberekre? Rossz tapasztalatok az őrültekkel? Egyesek többnek veszik, mint ami? És akkor már korlátozzuk is magunkat? Hm. Jó elbújni az újság, könyv, zene, közöny mögé? Mi lenne, ha csak ezen az alacsony szinten is kommunikálnánk embertársainkkal?

A klip szerint nem sokra megyünk vele. Szerintem legalább tapasztalatot nyerünk, és finomodik a kommunikációnk.

Köszönöm a figyelmet! :)

(Nem működik mostanában az írókám, már régóta tartozom többeknek néhány nagyobb lélegzetű írással, de nem megy. Ez van. Majd lesz valahogy. Sajnálom azért, de ez nálam így megy. :) )