Hiába gondolom, hogy ez a negatív gondolkodás elrontja az egészet, és az esélyt veszem el magamtól, azt sem tudom megtenni, hogy nem írok erről. Legalább erről tudok írni, amikor másról nem megy. Talán könnyebb lesz ezután, ki tudja.

Vajon olvas-e az a barátom, aki hasonló cipőben jár?

Sokmindent nem tudok. Vannak dolgok, amikről általánosságban gondolkodok így, és vannak, amikről úgy gondolom, hogy átmenetiek. Okokat is tudok mondani, amik már a saját fejemben is kifogásoknak tűnnek. De miért jó az, ha nem vagyok elégedett magammal, és nem hagyom megmagyarázni a kudarcaimat hazugságokkal? Valahol csak vannak korlátaim, mindenre én sem vagyok képes, és ha megmagyarázom egy kudarcomat, akár igazam is lehet.

Talán mert nem fogadom el magam. Azt sem, hogy nem vagyok képes véghezvinni valamit, és azt sem, hogy ezért kifogásokat keresek. Mert mindig azt hallom, hogy az emberek általában kamu dolgokkal magyarázzák meg a kudarcaikat, és ezek mögé bújva inkább nem is próbálkoznak tovább.

Elég a bevezetőből, vágjunk bele! Itt van például, hogy nem bírok otthonról dolgozni. Bárhányszor elhatározhatom, hogy hétvégén/este szellemi munkát fogok végezni, egyszerűen nem megy. Erre mindjárt van is egy alaposan kifundált, bonyolult kifogásom:

Az otthonommal van bajom. Egyedül élek egy pici kertes házban egy fővárosi agglomerációs kisváros poros utcájában. Örökségként a nyakamba szakadt ez a ház, és én örültem is neki, hogy függetlenedhetek, a magam ura lehetek, sőt, volt valaki az életemben, akivel meg is oszthattam a fedelet a fejem felett. Azért annyira nem egyszerű a dolog. A ház hitelből van, ezt nekem törlesztenem kell. Nem mondhatom, hogy másokhoz képest akkora nagy teher lenne, de mégis elviszi a fizetésem egyharmadát. Az pont 3,333333%-kal több, mint amennyit maximálisan ajánlanak törlesztőrészletnek az okosok. A rezsi a másik kb. ugyanekkora rész, ha nem több. Bár sikerült a fogyasztásomból faragni, de pont annyival drábábbak is lettek a szolgáltatások. A megmaradt pénzből utazok, eszek, szórakozok. Az egészségemre, a ruházkodásomra, bármi amortizálódó eszköz fejlesztésére nem telik. Sőt, úgy, hogy egyre kevesebbet szórakozok, olcsóbban eszem, néha mégsem elég. (Elgondolkodom néha, hogy más kevesebből hogyan csinálja, talán én költök sokat?)

Szórakozhatnék, sportolhatnék, táncolhatnék kevesebbet, vagy felhagyhatnék velük. De nem teszem. Ha ezek nem lennének, akkor aztán tényleg értelmetlennek találnám az életemet. (Lehet, hogy más összeszorítja a fogait, szarik a barátaira, átvált zombi-módra, és elvegetál pár évig?)

Szóval ez a helyzet, másképp megfogalmazva úgy érzem, hogy az otthonom elveszi tőlem a lehetőségeket. Egyrészt azzal, hogy messze van a munkahelyemtől, így elveszi az időmet, és a pénzemet, ami az utazásra megy el. Ugyanezen okból bekavar a szórakozásomba is, mert van egy limitje a hazajutásnak, vagy lehet hajnalig szórakozni Budapesten, amiben eddig kevés partnert találtam. „Biztos alhatsz valakinél!” – szokták mondani. Nem tudok. Egy: nem értem miért nem azt mondja, hogy: „Nyugodtan alhatsz nálam!” Kettő: akárkinél nem tudok csak úgy aludni, valamilyen szinten kedvelnem kell az illetőt, jó viszonyban kell lennünk. Ilyen az én fóbiám. Három: aki ilyen ember, azt nem fogom felhívni éjjel fél kettőkor, hogy most megyek, és nem is várom el tőle, hogy ezért készenlétben álljon. Általában akikkel éjszakába nyúlóan szórakoznék, azok nem alkotnak metszetet az említett emberekkel. Tehát marad az időben moderált szórakozás.

Nagyjából ennyi, a kiút ebből vagy a nagyobb fizetés, vagy az olcsóbb megélhetés. Az előbbi tűnik inkább elérhetőnek.

Oda akartam eljutni, hogy utálom az otthonom. A leírt okokhoz még hozzájön, hogy akivel együtt éltem, ő sem szerette ezt a helyet a leírt okok miatt. Utálom, mégis itt vagyok, mert nem tudok máshová menni. Nincs itt kérem semmi látnivaló. Leszarom már a szép környéket, a tavakat. Szerelmesen andalogni, vagy családdal sétálgatni persze jó lenne, de ez most nincs.

Elég agyafúrt ez a kifogás? Mindezt aköré szőni, hogy nem bírom rendesen megcsinálni azt, amit kéne?

Ha már szerelem. Nemrég írtam itt, hogy nem vagyok szerelmes. Nem írom most ide, hogy nem tudok, mert ez nem igaz, tudnék, csak most, hogy így belegondolok... Nem tudok olyan dolgot elképzelni, amit szívesen megosztanék valakivel, akivel intim viszonyban vagyok. Az életem jelenlegi kiszáradt folyómedrében hajóvonták találkozása tilos.

Egy nagyon jó barátom mondta bölcsen, hogy nő kéne nekem ide, máris jobb lenne minden. Ha eltekintek a fenti sötét kilátásoktól, akkor már csak annyi a baj, hogy nem tudok csajozni. Erre a kifogásom a félénk természetem, a szociális fejletlenségem, és a kudarckerülő magatartásom. Többet nem tudok mondani.

Na jó, de. Eszembejutott, hogy olvastam valahol egy cikket a love-shyness-ről. Amit abban leírtak, az szerencsére nem érvényes rám, pl. nem vagyok negyvenéves szűz, sem huszonhatéves szűz. Ami érdekes volt benne, hogy az ebben szenvedő férfiak simán meghalhatnak szűzen, míg a nők nagyon nehezen. Micsoda szimmetriasértés! :)

Mostanában nem tudok írni. Verseket sem, prózát sem, naplószerű beszámolókat sem. Nem megy. Ez a poszt most kivétel éppen, elég naplószerű, sőt, talán esztétikai minősége is van. Ha nem, hát akkor Kelly Rowland-nek mindenképpen. :)

Köszönöm, hogy meghallgattad a panaszáradatot! Azt hiszem ez volt az, amihez nem találtam a szavakat.

...Néha megállok a szoba küszöbén, mindig csak kifelé menet. Nagyon halványan fogalmazódik csak meg bennem a kérdés, szinte nem is ölti fel nyelvi gúnyáját, csak egy apró, gerincen végigfutó kellemetlen érzésként jelenik meg:

– Hová indulsz?
– Nem tudom.