Fantasztikus, hogy hol tart manapság a tudomány! Ennek számomra is nagyon sok előnye van.

Annyit hallani manapság a H1N1-ről, még a férfiöltözőben a papucsban flangáló meztelen férfiak között is erről megy a diskurzus. A papucs, bassza meg, azt felejtettem otthon, de zuhanyozni muszáj, azért van a lábspré, hogy kinyírja a gombákat. Sőt, ha hazaérek, még a gombaellenes kenőccsel is kezelhetem, biztos, ami biztos.

Tegnap még abban sem voltam biztos, hogy akár 60%-ban is egészséges leszek a sporthoz. De megkerestem a gyógytornás mp3-amat, betöltöttem a foobar-ba, és letornáztam a 22 percet, aztán alkalmaztam a hátamra a jó régen kikevert reumakenőcsömet, aminek viszont semmi baja nem lett, ugyanolyan állagú és szagú volt a tégelyben, mint újkorában. Mindezt szobahőmérsékleten. Aztán az ugyanekkorról megmaradt vényre kapható fájdalomcsillapítóból is vettem be (vagy előtte). Egész jól elaludtam, erre (sajnos) nem segített rá a gyógyszer, mert semmi álmosságelőidéző hatását nem vettem észre.

Kora reggel aztán megismételtem a gyógyszerezéseket, és úgy ugráltam minden fájdalom nélkül a pályán, mint a nikkelbolha. És még a perspektivikus képfeldolgozás sem keveredett meg az agyamban, mint egyszer a teniszpályán a paracetamoltól. Mindig is mondták, hogy a párhuzamosok a végtelenben találkoznak, de akkor megbizonyosodtam róla.

Az odaút izgalmas volt, amit kiemelnék belőle, az a villamos. A vonaton majdnem végig álltam, az azért nem tett jót, a villamoson leültem. Szeretem a kötöttpályát. :) Egyszercsak felszállt egy nő. Jól nézett ki, de nem ez a fontos, hanem hogy terhes. Nem adtam át a helyem. Megállt mellettem. Végül néhány megállóval később a velem szemben ülő koraközépkorú nő átadta neki. Én magamat mentegettem magamban, hogy nem lett volna jó nekem a nehéz cuccommal, a fájós hátammal álldogálni a tömegben. De aztán jobban elgondolkodtam. Nem tudom, milyen ugrásokkal jutottam el ide, de valahogy sikerült. Arra gondoltam, hogy ha majd nekem lesz gyerekem, akkor meg fogok tenni sokmindent, hogy neki jobb lehessen. Pl. lemondok az ülőhelyemről, ha arról van szó, és nem leszek tekintettel a saját állapotomra. Legyen rá ő, ha akar, és kell. (Ez meg most jutott eszembe:) Az sem mindegy, hogy milyen példát mutatok. Akár a saját gyerekemnek, akár a körülöttem lévő akárkiknek. Üljön csak le a várandós nő, amíg még megteheti, és én ebben partner leszek. :)

Szóval, vissza az orvostudományhoz, ebéd közben is arról beszéltünk, hogy ki élne még, ha nem lenne ilyen fejlett. Én, mint vakbélműtött, feltettem a kezem. Emlékszem, elég későn kerültem már kórházba, ráadásul egyéb komplikációk is voltak, de aztán a fehér Benton doki megoldotta. A műanyag cérnás varratot pedig csak úgy szimplán kihúzzák, vicces. :)

Érdekes amúgy, elég jól érzem magam (a hátam mondjuk megint kezdi), mindezt annak ellenére, hogy az eddigiekhez képest most eléggé szívatnak a munkahelyen. A sztoikus nyugalom mindig is az erényem volt, de mostanra is megmaradt. Szerintem ez jó. Ellenvetés, valaki?

Na, azért dolgozni is kell, úgyhogy akkor most csak ennyit. Csá!